Sok többféle kommunikációs rendszer létezik, mely a gesztusokat használja a hang helyett. Most a süketek természetes jelnyelveiről lesz szó. Ezek természetesen fejlődő teljes nyelvek, melyek különböznek mind a beszélt nyelvtől, mind egymástól.

Meg kell különböztetni őket a mesterséges jelnyelvektől, melyeket halló emberek alkottak. Ezek a rendszerek átvesznek bizonyos szókincset a természetes jelnyelvekből és módosítják, hogy struktúrájukban hasonlítsanak a beszélt nyelvekhez. Míg bizonyos helyzetekben hasznosak ezek a rendszerek, de kiterjedt használatban zavaróak, a süketek egyáltalán nem használják egymás között. A jelnyelvek rendszerint nem lépik át a nemzeti vagy nyelvi határokat, így a brit jelnyelv és az amerikai jelnyelv nem érthető kölcsönösen. Mindemellett a természetes jelnyelvek nyelvtanai eléggé hasonlítanak egymáshoz, a legnagyobb különbség a szókészletben van. Ez azt jelenti, hogy ha szükséges, akkor a jelnyelvet használók nagyon gyorsan meg tudják tanulni egymás nyelvét.

A szavak megfelelői a jelnyelvekben a jelek, melyek három alkotórészből állnak.

• Kézforma: az kinyújtott vagy meghajlított ujjak különböző helyzetei. A legtöbb jelnyelvnek kb. 30 különböző kézformája van.
• Helyzet: ez arra utal, hogy a kéz a jelelő testén vagy a teste közelében hol található (kb. 10 helyzet), vagy a térben körülötte (ide értve olyan ellentéteket mint a bal és jobb oldal, fent vagy lent, valamint előre és hátra).
• Mozgás: ez a kezek mozgását adja meg. Hat alapvető irány van. amelyeket sokféleképpen lehet módosítani.

Akárcsak a beszélt nyelv szavai, melyek korlátozott számú magánhangzó és mássalhangzó kombinációjából jönnek létre, a jelnyelv jelei is kombinációk, mégpedig korlátozott számú kézformából, ezek helyzetéből és mozgásából. Tipológiai szinten, a jelnyelvek nyelvtana különböző tulajdonságot ötvöz, melyek a beszélt nyelvek sajátjai, de nem szoktak együtt előfordulni. Egyrészt nagy mértékben analitikusak és a jelek sorrendjétől függnek. A jelnyelvek alapvetően az SVO szintaktikai típusba tartoznak, de bizonyos rugalmasságot mutatnak.

A jelnyelvek morfológiája többnyire két eljáráson alapul.

Az egyik a reduplikáció (a jel teljes vagy részleges ismétlése). Sok jelnyelvben a főneveket úgy képzik az igéből, hogy az ige jelét redukálva megismétlik, így pl. az ÜL jelenti azt, hogy ül és ÜL-ÜL a széket.

A másik eljárás a belső módosítás. Ez azt jelenti, hogy a jel egyik alkotóeleme megváltozik, míg a többi változatlan marad. Néhány ige, például, az alanyt vagy a tárgyat a mozgás irányával tudja jelezni. Máskor az igék információt adhatnak a számról a kézforma módosításával.

Ezt a két eljárást lehet kombinálni. Az amerikai jelnyelvben (ASL) a mellékneveknek 12 különböző formája lehet, mikor is a mozgás sebessége és módja, valamint az ismétlések száma változik.

De a jelnyelvek többről szólnak, mint a kézmozgásról. Az arckifejezések, fej- és vállmozgások szerves részei a jelnyelv nyelvtanának és jelzik a mondat fajtáját, illetve a mondat különböző részeit, mint az alárendelt mondatokat. Nem könnyebb a jelnyelveket megtanulni, mint a beszélt nyelveket, mivel gazdag és kifejező nyelvek, melyek megérik az időt és fáradságot, s érdekesek.