Míg a nyelvtan a szavak és mondatok szerkezetével foglalkozik, a szemantika a jelentésükkel, a pragmatika pedig arra irányul, hogyan használjuk a nyelvet egy beszédeseményben, hogyan függ a nyelvhasználat a konkrét helyzettől és a társadalmi felállástól.

Deixis

Mire gondol, ha a folyosón talál egy cetlit azzal a szöveggel Mindjárt itt leszek? Kiről van szó? Hol van az itt? És mit jelent az azonnal? Ez az üzenet sokkal érthetőbb lenne, ha előtte ki lett volna tűzve egy találkozó a tanárával vagy a főnökével délután 3 órára, s megérkezvén ezt az üzenetet találja az ajtaján. Mivel ismeri a személyt, a helyet és az időt, várni fog néhány percet. Az ilyenfajta szavakat hívják deiktikus kifejezéseknek. Ezeket csak a beszélő, az információküldő nézőpontjából lehet értelmezni. A deixis vonatkozhat személyre, időre, térre és társadalmi pozícióra.

Ha valaki ön előtt áll, és felvilágosítást ad, merre kell mennie a múzeumhoz, az ő jobb oldala, az ön bal oldala! Ha a tanárával vagy főnökével ugyanazokat a közvetlen fordulatokat használja, mint a barátaival, annak kellemetlen következményei lehetnek. Másrészt a nagyon udvarias nyelvi formák nevetségessé tehetik egykorúak társaságában.

Beszédaktusok

Hagyományosan a tetteket fontosabbnak tartják, mint a szavakat. De vajon mi mást tehet, amikor meg akar ígérni valamit, mint hogy kimondja, hogy Ígérem. És elég ha egy pap kimondja: A most megkötött házasságotokat az Egyház nevében érvényesnek nyilvánítom, hogy örökre megváltozzon az élete. Tehát léteznek ún. beszédaktusok vagy beszédtettek - melyeket a szavakkal viszünk végbe, amint ezt John L. Austin nyelvész feltárta. Amennyiben bizonyos alapfeltételek (ún. érvényességi feltételek) teljesülnek, akkor a kimondott szavak végrehajtják az általuk képviselt tetteket. Egy párt házastársnak lehet nyilvánítani (ha az illetőnek megvan a megfelelő jogi státusza), de lehet ígérni, fenyegetni és megsérteni valakit szavak segítségével.

Bizonyos beszédtettek deklaratívák, azaz kijelentések, nyilatkozatok, feladatuk megváltoztatni a világot (lásd az előző példát). Mások direktívák, azaz utasítások, melyek a beszélő akaratát nyilvánítják ki: kérem, hogy válaszoljon! Ne tegye ezt!, komisszívák, azaz elkötelezések, pl. Megengedem, hogy elmenj a moziba, expresszívák, érzelemkifejezők, melyek a beszélő érzelmeit mutatják: Nagyon sajnálom. Gratulálok!, vagy pusztán reprezentatívák, megállapítások melyek kifejezik a beszélő véleményét: Házunk közel van a múzeumhoz .

A beszédtettek lehetnek közvetlenek vagy közvetettek. Megkérhetek valakit közvetlenül, hogy nyissa ki az ablakot, ha túl meleg van a teremben, de azt is mondhatom, hogy Túl meleg van itt. Megfelelő helyzetben mindkét mondatnak ugyanaz lehet a következménye.

Előfeltevések és implikatúrák

Ha valaki azt mondja: A barátom kocsiját ellopták, nemcsak azt az információ kapjuk, hogy egy kocsit elloptak, hanem azt is, hogy az illetőnek van legalább egy barátja, s ennek a barátnak volt kocsija. Ez a további két információ benne van a mondatban, de nem explicit módon, hanem mint előfeltevés. A mindennapi beszéd tele van előfeltevésekkel, s ezért fordul elő, hogy idegenek nem értenek valamit, ami számunkra egyértelmű.

Az előfeltevések lehetnek existenciálisak, mint az előbbi esetben, tényszerűek, pl. amikor valaki azt mondja: örülök, hogy Péter megjött vagy mérges vagyok, hogy Péter megjött, ezektől a kijelentésektől függetlenül igaz az a tény, hogy Péter megjött. Bizonyos szavak lexikai előfeltevést tartalmaznak: ha befejezünk valamit, akkor azt el is kezdtük. Az a mondat, hogy újból elkéstél, azt sugallja, hogy ez nem először fordult elő. Az olyan kérdések, mint Mikor / miért jött Péter? feltételezik azt a tényt, hogy Péter megjött.

Ha a barátja megkérdezi: Eljössz velem ma este moziba?, a legegyszerűbb válasz az igen vagy a nem lenne, de gyakran így hangzik a válasz: Mit adnak? vagy Vizsgám lesz holnap vagy esetleg Hagyj békén! Ezekből a válaszokból a következtetések egyértelműek. Ezek a társalgási implikatúrák eseteit adják.

Társalgási elvek

Az eredményes társalgás alapja a beszélgetők (társalgási partnerek) közötti együttműködés. Grice fogalmazta meg a következő maximákat (elveket): adj informatív választ, de ne többet (mennyiség); az információnak igaznak kell lennie (minőség); légy lényegre törő (viszony); légy világos (modor).

Az udvariasság is fontos a sikeres beszélgetésben. Ez azt jelenti, hogy tisztában vagyunk a másik személy nyilvános önképével. Az udvariasság megjelenik a köszönésekben, megszólításokban, a használt igealakokban, a kérő és visszautasító stratégiákban stb. Az udvariasság függ a partnerek relatív korától, nemétől, társadalmi pozíciójától, valamint a köztük lévő viszonytól. Mindezeknek ráadásul kultúránként különböző formái vannak.

Alapvető különbség van a nem formális (közvetlen) és formális kommunikáció között, melyet T/V megjelöléssel szoktak illetni (a latin alapján T-vel utalva a Te és V-vel az ön szavakra), de az ázsiai kultúrákban sokkal több kifinomult megkülönböztetés van. Ha mellőzzük az udvariasságot, megsérthetjük a beszélő partnerünket, s így kockáztathatjuk a céljaink elérését.

A nyelvi szokások és a háttérbeli kulturális tudás különböznek népenként, így az implikatúrák és az udvariassági szabályok is különbözhetnek. Explicitebb kommunikáció és nagyobb nyitottság szükséges interkulturális környezetben. A kultúraközi pragmatika ezekkel a különbségekkel foglalkozik és azokkal az alkalmazott stratégiákkal, melyek segítenek ezeket áthidalni.